„ Sírhatnékom van, ha eszembe jut,
A szeles éj, amelyen elaludt,
S valahányszor hörögve sír a szél,
Mindig azt gondolom, hogy ő beszél.“
(Móra Ferenc)

Mindnyájan jól tudjuk, hogy a természet törvénye megváltozhatatlan, aki él, az egyszer meg is hal. Igaz, nem mindegy, hogy mikor és hogyan, mekkora veszteséget hagyva maga után. A mindenszentek előtti napokban mindnyájunkat a hozzátartozókra való emlékezés szimbóliumai foglalnak le: a hunyorgó mécsesek, a különféle krizanténok, fenyőkoszorúk. Évről évre a Cserkészligetünk válik olyan hellyé, ahol mi, ittmaradottak összejövünk, hogy emlékezzünk, elmosolyodjunk a közös emlékek felidézésekor, sírással enyhítsünk a veszteség feletti fájdalmunkon. Most is emlékezünk elhunytainkra, kiknek szíve mellettünk dobogott. Nincs mértéke a szeretetnek, egyformán hiányoznak, egyformán szeressük őket.
Akikre emlékezünk:
Rabay Anna Királyfiakarcsa
Kürthy Béla Dunaszerdahely
Póda Albert Albár
Balogh Mihály Győrság
Görcs Terézia Etrekarcsa
Somogyi Attila Erdőhátkarcsa
Noszek Alojz Dunaszerdahely
Pongrácz Ernő Szentmihályfa
Lelkes Mária Dióspatony
Surányi László Dunaszerdahely
Majthényi György Etrekarcsa
Hajdú László Szentmihályfa/Egyházkarcsa
Puha Kornélia Kulcsárkarcsa
Bartal György Etrekarcsa
Páder Gyöngyi Pénzesgyőr

A szeretet örök! Nyugodjanak békében!