Archive for szeptember, 2017

Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében szeptember 23-án, szombaton került sor a Magyar Örökség-díj átadásra, melyet harmadikként a királyfiakarcsai Petőfi Baráti Társulat kapott meg magyarságszolgálatáért.

A díjat Erdős Péternek, a Petőfi Baráti Társulat elnökének Dr.Rókusfalvy Pál adta át. A Magyar Szellem Láthatatlan Múzeumába való bekerülést az Aranykönyv V. kötete őrzi. Gratulálunk Erdős Péternek, a Társulat elnökének, valamint Szerencsés Magdalénának és a Petöfi Baráti Társulat legaktívabb tagjainak, hogy eme dicsőséget kivívták, mely példa lehet az egész szlovákiai magyarság számára magyar közösség fenntartásából, megőrzéséből, magyar kultúra ápolásából. Kívánjuk, hogy a magyar csallóközi ifjúság követője legyen eme példának.

Mint a magyar szakközépiskola igazgatója és Erdős Péter volt magyar tanára büszke vagyok erre a magyarságtudatra, mellyel nemcsak Erdős Péter és családja, hanem az ünnepségre elutazó Petőfi Baráti Társulat 50 kísérő tagja is rendelkezik.

Molnár Ilona,tanár és iskolaigazgató

Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Áldás, békesség!
Igen, egyedül Istené a dicsőség!
A Jóistené, akitől Szent István királyunk evilági, országot építő hatalmát, keresztény államunkat szervező tudását és erejét kapta.
Az oly erősen áhított Kárpát-medencei, európai keresztény ökumené jegyében köszöntöm itt Királyfiakarcsán, a Szent István téren a karcsaiakat, Csallóköz népét, vendégeinket, honfitársaimat.
Bábel Balázs érsek atyánk gondolatát idézem itt: „A kereszténység bűne a megosztottság. És most azt kell keresnünk, ami összeköt bennünket.
El kell köteleznünk magunkat látható egységre, a közös tanúságtételre. A szekularizált világban fontos, hogy egységben legyünk, hogy felmutassuk: komolyan hiszünk Krisztusban. Az egység reményének van alapja: mert maga a Szentlélek munkálja azt.”
Ezt a mai napot is a Szentlélek munkálta. Ez a mai szoboravató ünnepség már két esztendővel ezelőtt megkezdődött itt, Királyfiakarcsán, az akkori Szent István-napi megemlékezésen. Akkor ennek a szobornak a makettjét mutatták be az ünneplőknek. Az alkotó, Rie¬ger Tibor szobrászművész a szobor gipszváltozatát jelképesen átadta a falu és a felvidéki magyar szervezetek képviselőinek. A szobor bronzba öntéséhez szükséges anyagiakat az elmúlt két esztendőben adta össze a Kárpát-medence jóakaratú magyarsága.
Rieger Tibor, fogadalmához híven, a szobrot bronzba öntötte, és a két esztendővel ezelőtt elkezdődött ünnepség a szobor leleplezésével most befejeződik.
Máriaremetén, Isten szent hajlékában a szobor zsoltárok és orgonaszó, szentbeszédek és emberi fohászok erőterében várta a mai napot, amikor megkezdődik a Magyarok Nagyasszonya-szobor köztéri élete. Mert ennek a bronzból öntött szobornak élete van. Arca, lelke, gondolata. Ha igaz keresztény hittel nézed, visszanéz. Megbocsátó türelemmel azt is látja, aki átnéz rajta. Azokat is érzékeli, akik léptüket lassítják, akik előtte megállnak, akik fejet hajtanak. Ez a szobor lát és hall és érez. Ez a szobor átlényegül a Magyarok Nagyasszonyához, közvetít fogadalmat, kérést, rózsafüzért.
Hozzád én így imádkozok:
Magyarok Nagyasszonya! Boldogasszony Anyánk!
Nehéz időt viszünk, amikor Rieger Tibor bronzból Téged megjelenített. Az a Rieger Tibor, akit innen, a Csallóközből kicsi gyermekként elüldöztek, akinek sorsát formázta a magyarok menekülésének iszonyú élménye, akinek művészi életművében tanúságtétel a tömeggyilkos mosonmagyaróvári sortűz áldozatainak emlékműve, a koronázási palást domborműve, Szent István, Apor Vilmos, Mindszenty bíboros urunk vagy Teleki Pál miniszterelnökünk szobra.
Mindenkor a Szentlélek munkált, és a történelmi erőtérben emberek sokaságából látható egység teremtődött.
Magyarok Nagyasszonya! Istenszülő Asszony!
Az ezeresztendős régmúltra is emlékezünk. A gyászos időre, amikor az Árpád-házi királyfi, Szent István és Boldog Gizella trónra nevelt, lélekben is erős fiúgyermeke a koronázás előtti vadászaton halálosan megsebesült. A Hegyköz sűrű erdejében rontott rá az ügyeletes történelmi vadkan. Szent Imre herceg, a születő haza tündöklő csillaga volt, földi fényessége kihunyt, de gyújt bennünk immár ezer esztendeje hitünkhöz új és új tüzeket.
Magyarok Nagyasszonya! Égi királynő! „Szent István örökségben hagyott, Szent László király is minket reád bízott.”
Magyarok Nagyasszonya! Országunk Úrnője, Patrónája! „Nyisd föl az egeket sok kiáltásunkra, anyai palástod fordítsd oltalmunkra!”
Gyámságod alatt élünk, de ez nem korlátoz, hanem szabadságot, a felelősség szabadságát adja nékünk.
A felelősség szabadságában pedig a magunk és hitünk megújulása kötelességünk: keresztény értékrend, templom és iskola, a közjó és a lélekszámban is gyarapodó, családban élő nemzetünk szolgálata. Az európai népek sorsközösségében pedig észszerű és céltudatos visszatérés az alapokhoz, mert kereszténység nélkül Európa szétesik, szétmállik az időben.
Magyarok Nagyasszonya! Védőszentünk! Szentlélek mátkája!
A teremtett világot züllesztő földi törvények halálra sebeznek egészséges embert, közösséget, népeket.
Az Égi törvény megmásíthatatlan. Az Égi törvény ellenáll minden gyalázatos akaratnak. Országod, Mária királysága egy és oszthatatlan. Történelmi hazánk, a Kárpát-haza őshonos népeivel a Szent Korona hatókörében rendíthetetlen és sebezhetetlen.
Az Égi törvény ellenáll a történelmi bűnözők által előre kitervelt, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel végrehajtott békediktátumnak. Az Égi törvény ellenáll a százezrek életét keserítő, pusztító, embertelen dekrétumoknak.
Magyarok Nagyasszonya! Boldogságos Szűz Mária!
Nehéz időt viszünk. Istenünket becsmérlő és tagadó emberáradat özönlik felénk, akiket tévelygő európai vezetők, gátlástalan pénzváltók és szellemi kufárok hipnotizálnak. Az emberáradatban fanatizált gyilkosok, terroristák.
Ebben a nehéz időben is nyugodt erőt viszünk, mert hittel valljuk, hogy az egészséges veszélytudat szervezi a történelmi megbékélést bennünk és körülöttünk, királyságodban, a Kárpát-hazában és szerte a fenyegetett Európában.
Magyarok Nagyasszonya! Babba Mária! Napbaöltözött Asszony! Amikor Somlyó hegyén sok százezer magyar szíve lüktet, akkor érezzük a Szentlélek erejét, a keresztény összefogást. „Mária, Mária, Gyászban is fényesség. Árva magyaroknak Te vagy az ékesség.”
Magyarok Nagyasszonya, Istenanyánk!
Növeld bennünk a hitet, hogy a csíksomlyói erőforrás átjárja a Kárpát-hazát, és világosítsd meg a velünk egy hitben élő, de más nyelven beszélő keresztény testvéreinket, hogy verekedő pásztorok közt búcsút ül a farkas.
Befejezésül újra idézem Bábel Balázs kalocsai érsek atyát:
„A kereszténység bűne a megosztottság. És most azt kell keresnünk, ami összeköt bennünket, el kell magunkat köteleznünk a látható egységre, a közös tanúságtételre. A szekularizált világban fontos, hogy egységben legyünk, hogy felmutassuk: komolyan hiszünk Krisztusban. Az egység reményének pedig van alapja: mert maga a Szentlélek munkálja azt.”
Magyarok Nagyasszonya! Rózsafüzér Királynője! „Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcs, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen.”
Lezsák Sándor

Magyar Hírlap

Budapesten, 2017. szeptember 23-án, immár nyolvannyolcadik alkalommal Magyar Örökség Díjakat adtak át a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében.
A Magyar Örökség Díjat Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre javaslatára a Magyarországért Alapítvány kuratóriuma hozta létre 1995-ben. Az alapítók kifejezett szándéka a magyar kultúra népszerűsítése volt. Az ünnepség a Himnusz eléneklésével kezdődött, majd Juhász Judit újságíró, a Magyar Örökség Díj Bizottságának alelnöke köszöntötte az ott megjelent Mádl Dalma asszonyt, dr. Vízkelety Mariann igazságügyi kapcsolatokért felelős államtitkárt, a Bizottság tagjait, a díjazottakat és vendégeket, a laudátorokat, korábbi Magyar Örökség-díjazottakat és a vendégeket. A díjátadó ünnepséget Hámori József professzor, a Magyar Örökség Díj Bizottságának elnöke nyitotta meg. Beszédében kiemelte, hogy a Magyar Örökség Díj azon intézményeknek, csoportoknak adható, akik tevékenységükkel hozzájárultak a magyar kultúra, a gazdaság, a sport, tudomány, azaz a magyar társadalom erkölcsi, szellemi
felemelkedéséhez. Az anyagi jutalommal nem járó Magyar Örökség Díjat láthatatlan becsületrendnek is szokták nevezni. Ezúttal hét alkotó személy illetve közösség, köztük a királyfiakarcsai Petőfi Baráti Társulás munkásságát, magyarságszolgálatát ismerték el.
Az ünnepség kezdetén először kalotaszegi népdalok hangzottak el Sinkó Péter és Balázs Andrea előadásában, gyönyörű népviseletben, akik az előadásukkal felemelő hangulatot teremtettek.

Dr. Rókusfalvy Pál pszichológus, a Magyar Örökség Díj Bizottságának tagja hirdette ki a Petőfi Baráti Társulás ajánlását a következőképpen: „A beérkezett állampolgári javaslatok közül a ma harmadikként átadandó díjat a királyfiakarcsai Petőfi Baráti Társulásnak ajánlotta fel a Bizottság. A Bizottság a Magyar Örökség kitüntető címre tett javaslatot azért, hogy az arra méltó királyfiakarcsai Petőfi Baráti Társulás magyarságszolgálata bekerüljön a „Magyarság Láthatatlan Szellemi Múzeumába.“

Juhász Judit az „Aranykönyvből“ a következőket olvasta fel: „a királyfiakarcsai Petőfi Baráti Társulás magyarságszolgálata „ Magyar Örökség“, amiről oklevél tesz bizonyságot.
Majd felkérte Batta György költőt, publicistát, színműírót, mutassa be a Petőfi Baráti Társulás munkásságát. A laudációt képek kísérték a Társulás életéből, a kirándulásokról, az ünnepségekről, nem utolsó sorban az augusztusi Magyarok Nagyasszonya szobor avatásáról.

Batta György elhangzott laudációja:

NÉHÁNY MONDAT A KIRÁLYFIAKARCSAI PETŐFI BARÁTI TÁRSULÁSRÓL

A Kisalföld nem veszi figyelembe az országhatárokat, átnyúlik Szlovákiába, így része a hajdani Pozsony megye Dunaszerdahely-környéki, Karcsa nevű falubokor is. A sűrű, aprófalvas településszerkezet, az egymásba növő házcsoportok, s a szinte egybeérő falucskák máig az Árpád-kori képet őrzik. A tizenkét Karcsa – sorrendben Amadé-, Damazér-, Egyház-, Erdőhát-, Etre-, Göncöl-, Királyfia-, Kulcsár-, Móroc-, Pinke-, Sipos-, és Sólymoskarcsa a Csallóköz legnagyobb falucsoportja.
Ebben a kistérségben is egymást érték történelmünk vérzivataros, ritkábban békés évszázadai. Az események és dátumok halmazából számunkra most a legfontosabb a második világháború 1940-től 1945-ig tartó öt esztendeje Királyfiakarcsán; ez az időszak ugyanis egy ottani, Rieger Tibor nevű fiúcska, – ma Magyarország egyik legnagyobb szobrászművésze – életének nyitánya.
Egy másik fontos királyfiakarcsai dátum 2001. Akkor alakult meg a településen a Petőfi Baráti Társulás, melynek az elnök Erdős Péter, az alelnök Marczell József és a pénztáros Varga Tünde voltak az alapító tagjai. A társulás célul tűzte ki, hogy megőrizze, s a felnövő nemzedékeknek továbbadja a magyar örökséget, erősítse valamennyi Karcsák-lakta magyar ember nemzettudatát, folyamatosan megismertesse e kistérség lakóival a magyar és az egyetemes kultúra értékeit és tudományos eredményeit, sarkallja őket anyanyelvük megőrzésére és ápolására, hagyományaink éltetésére. A szervezet nem véletlenül választotta névadójául Petőfi Sándort. Az ő lángoló hazaszeretete, világszabadság eszményének egyetemessége, mindnyájunk számára élvezhető nyelvezeten átadott, világirodalmi szintű költészete kultúránk örök értéke. (Bizonyosra veszem, hogy Petőfi az alföld szerelmeseként is rokonszenves volt a neve melletti döntés során.)
A Petőfi Baráti Társulásnak napjainkban a tizenkét Karcsa közül kilencből vannak tagjai; a falubokor kétezer lakosa képviseletében általában kétszázan vesznek részt rendezvényein. A tizenhat esztendő folyamán legalább félszáz kiváló magyar egyéniség érkezett a társulás meghívására Királyfiakarcsára, hogy lenyűgöző előadást tartson a legkülönfélébb témákról, illetve lehetővé tegye, hogy a közönség belepillanthasson életébe.
A tagság a több mint másfél évtized folyamán beutazta csaknem fél Európát, hogy megismerhesse az ott élőket és megtekinthesse nevezetességeit. A karcsaiak természetesen ellátogattak a Kárpát-haza magyarok lakta térségeibe is; anyaországi társszervezetekkel építettek ki kapcsolatokat; megfordultak Prágában, Firenzében, Münchenben, Auschwitzban, látták Pisát és a Vereckei-hágót… – tovább időszűke miatt nem sorolom.
„Társulásunk legnagyobb erőssége az összetartás” – vallja Erdős Péter elnök; „ennek egyik bizonyítéka önerőből kialakított szép szabadtéri otthonunk, a Cserkészliget” – mondja. Az elnök úgy véli, hogy a „kemény mag”: 30-40 személy alakítja folyamatosan a szervezet arculatát. Erdős Péter bízik benne, hogy a jövőben sem torpan meg a Petőfi Baráti Társulás lendülete, mert vannak lelkes fiatal tagjaik, akik átvehetik a váltóbotot. A társulás 2009-ben, Petőfi Sándor halálának 160. évfordulóján Petőfi Emlékdíjat kapott.
Királyfiakarcsa legújabb nevezetes dátuma 2017. augusztus tizenkilencedike. E nap délutánján avatták fel a már említett fiúcska, az idén hetvenhét éves Rieger Tibor szobrászművész Magyarok Nagyasszonyát ábrázoló, két méter magas bronzszobrát. A gyönyörűséges mű a mester ajándéka falujának; hálája meghatározó nyitó éveiért, mert, – őt idézem – „A Karcsák az a hely, ahol a szeretetnek nagy ereje volt.”
Az alkotás talapzata a hármas halom, rajta a földgömb; azon áll Boldogasszonyunk. Kezében, párnán, a Szent Korona. A világ és Magyarország királynője tekintetét a Koronára veti, s a szívünknek mondja: „ Kiléptem a templomból, mert súlyos időket élünk, és elhoztam közétek a Szent Koronát, hogy jelezzem: a világ szembe fordult Szent Fiam tanításával; egymásra özönlenek és gyilkolják egymást a népek, egyre súlyosabbak a sebek az Atya szent alkotásán, a Föld testén. A Szent Korona a szeretet jelvénye, az Ég és a Föld egybe szerkesztett képe. Imádkozzatok velem, kedves magyarok, engeszteljük ki a megbántott Istent, hogy a Kárpát-hazában velünk élő népekkel együtt kialakíthassuk a béke szigetét, példát mutatva mindenkinek a Földön.”
A SZOBORÁLLÍTÁS SZERVEZŐI A BETHLEN GÁBOR ALAPÍTVÁNY, A PETŐFI BARÁTI TÁRSULÁS, ÉS A SZÖVETSÉG A KÖZÖS CÉLOKÉRT TÁRSULÁS VOLTAK.

A díjátadó ünnepségen a Petőfi Baráti Társuláson kívül a további díjazottak: a kalotaszegi Református Templomépítészet, Törley Mária szobrászművészete, Sárközi család irodalmi és közéleti munkássága, Péreli Zsuzsa kárpitművészete, Varga Csaba sokrétű életműve és végül a Fasang család zenei kultúrában betöltött szerepe.
Az ünnepség kultúrműsorában vetítőn keresztül a Kalota-menti falvak templomainak festett kazettás templombelsők képeiben gyönyörködhetett a közönség, továbbá az Ars Hungarica sorozat: „Magyarok tündöklő csillaga: Törley Mária Szent István szobra” c. film egy rövid részletét láthatta. De további dokumentumfilmek is emelték a program magas színvonalát, melyek úgyszintén az Örökség Díjasok személyéhez kapcsolódtak, mint a „Korcsolyázás angyali segédlettel” című, Péreli Zsuzsa gobelinjeinek Aubusson-i kiállítása alkalmából készített dokumentumfilm, majd rövid részletet láthatott a közönség Varga Csaba filmjéből, Jelenczki István: „ Nem jöttünk mi sehonnan sem” címmel. Végezetül J.S. Bach műve hangzott fel Fasang László előadásában, felvételről.
A rendkívüli esemény a „Szózat” eléneklésével zárult.
A királyfiakarcsai Petőfi Baráti Társulás nevét mára már az Aranykönyv őrzi.

Különös adomány, amikor egy személyiségen átsugárzik a hivatás. Mintha ő maga is faragva lenne. Átszellemiesített kő. Karakteres, barázdált arc, kiérlelt világlátás, szélsőségektől mentes, szilárd önkép, amelyet mélyről fakadó derű árnyal. Egy szobrász, akivel jó és könnyű beszélgetni. Nyugalmat áraszt, de figyelmet kelt, akárcsak a munkái. Rieger Tibor számára kiemelkedő esztendő 2017. A máriaremetei kisbazilika előtt szeptember 16-án, az ünnepi szertartást követően avatják fel Mindszenty Józsefről készített „jubileumi” szobrát. Hetven évvel ezelőtt, 1947 szeptemberében a hercegprímás vezette a Városmajorból Máriaremetére gyaloglók zarándoktömegét. A hófehér mészkőbe faragott alkotás gipszmintáján túl három hónapon át a kegytemplom szentélyében állt a művész Magyarok Nagyasszonyát ábrázoló szobra is, amelyet a szívének oly kedves csallóközi Királyfiakarcsának ajánlott. Ezért először a gyermekkor tükörcserepeit szedegettük össze.

– Királyfiakarcsa egy pici felvidéki falu. Tizenkét Karcsa létezik, és egy templomuk van. Őrzik azt a rendet, amelyet még Szent István határozott meg, miszerint „tíz falu építsen egy templomot”. Aranyos kis települések. Ahogy az Árpád-korban, százötven-kétszáz lelkesek; mondhatni, egy nagyobb család élt együtt e kis közösségekben. És ez máig megőrződött, ami ilyen szempontból is csoda. Csallóközi Karcsaországnak is szokták nevezni ezt a vidéket. E kistelepüléseknek most két közigazgatásuk van, az egyiket Egyházkarcsának, a másikat Királyfiakarcsának nevezik. Nem itt születtem, de itt töltöttem a kisgyermekkoromat. 1938-ban a Felvidék visszatért, és ’41-ben az édesapám ott kapott állást. Az első emlékeim így Királyfiakarcsához kötődnek. Kétéves koromtól emlékszem néhány dologra, legalábbis rekonstruálni tudom őket. Aztán egyre sűrűsödnek az emlékek. Négy-ötéves korom, a háború ideje nagyon mozgalmas volt. A közelünkben álló kastély német katonai központként szolgált. A mi házunkban is németeket helyeztek el; egy hadtápegységet. A raktáruk volt ott. Jöttek-mentek a teherautók, úgyhogy a német katonaságot már pici gyerekként közelről láttam. Inkább érdekesnek tűnt, mint félelmetesnek. Persze egy gyerek mindent másképpen fog fel. Sokszor németül szóltak hozzám, néha csokit vagy kekszet kaptam tőlük. Emlékszem a kivonulásokra, és arra is, amikor bejöttek a magyarok. A magyar katonát János vitézként képzeltem el. Nem azok voltak. Szegény besorozott leventék ott gyakorolták az aknavetést a házunk előtt. Mindig vártam, hogy mikor durrantanak egyet, de nem robbantottak. Nem tudom, mi lett velük. Nem tartott sokáig… És emlékszem, amikor bejöttek az oroszok – az brutális volt.

E történelmi szituáción, a kapcsolódó erős emlékeken túl mégis miért ez a település vált ennyire jelentőssé az Ön számára? Az emberi kapcsolatok, a kirándulások, a vidék miatt?

– Egyértelműen a kisgyerekkori élmények a legmeghatározóbbak, ezek az egész életünket befolyásolják. Édesapám először Alistálra került egy rövid időre; akkor olyan kétéves lehettem. Szüleimtől tudom, hogy Tormának hívták a szomszéd családot. Emlékszem, hogy egyszer Torma bácsi megfogott, és feltett a trágyás szekér ülésére. Lehet, hogy ma valaki ezen hahotázik, de pici gyerekként örültem neki, mámorító, boldog érzés volt számomra. Apró, jelentéktelennek tűnő élmények ezek, mégis nagyon fontosak. Visszagondolva mélyen átérzem azt az evangéliumi igazságot is: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába.” Súlyos intelem.

Úgy tudom, hogy korán elkezdett rajzolni, jóformán mindent megörökített.

– Az, hogy valaki gyerekkorában szeret rajzolni, nem különös dolog. Mondhatni ez a normális. Amíg a verbalitás nem fejlődik ki, a gyerek rajzzal fejezi ki magát. És a rajzok nagyon beszédesek.
Ön azért ezt az „átlagnál” komolyabban vette.
– Annyiból, hogy nálam nem múlt el. Az iskola ugyanis kineveli a gyerekekből a vizuális képességet. Ahhoz, hogy a mindennapi életben meg tudjunk kapaszkodni, nagyon fontos a beszéd; az, hogy szavakkal ki tudjuk fejezni magunkat. Az, hogy rajzzal mit akarunk és tudunk közvetíteni, már nem annyira mérvadó. Sajnos. Ez ma különösen így van. A XIX. században például Petőfi, Arany és a kortársaik megtanultak rajzolni az iskolában. A másik dolog, hogy ma sokan mondják: „Én nem tudok, nincs képességem hozzá…” Pedig a rajzolás megtanulható. Nem lesz művész az illető, de bizonyos szintig elsajátítható. Megtanítható. Ahogy Kodály mondta a zenét érintően: „Botfülű gyerek márpedig nincs.” Minden képesség fejleszthető.

Mégis hogyan tudott ott és akkor kibontakozni a művészi érdeklődése, világlátása? Köthető ez valamilyen konkrét élményhez, személyhez, alkotáshoz, hatáshoz?

– Sok ilyen volt. Már kiskoromban minden szobrot tátott szájjal néztem meg. Később, miután a Csallóközből elzavartak bennünket, az osztrák határ közelében, Levél községben telepedtünk le. Az ottani községházán láttam egy kis fülkeszobrot Ujhelyi Imréről. Ő egy kiváló mezőgazdász akadémikus volt, aki főleg állattenyésztéssel foglalkozott. Nem tudtam, ki alkotta a szobrot, de nagyon tetszett. Csak amikor felvettek a főiskolára, és Pátzay Pál tanítványa lettem, tudtam meg, hogy ő, a mesterem készítette. Mániákusan szerettem a könyvek, albumok képeit nézegetni. Sok művészt és alkotást csodáltam, de mégsem ez volt meghatározó. Középiskolában nem tanítottak rajzot, művészettörténetet is csak egy évig. Ott viszont kiváló tanárom volt, Bánhegyi Jób bencés atya. 1956 után László Gyula professzort arra kötelezték, hogy a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) keretében tartson előadásokat. Ne a történelemről, mert abból baj lehet, hanem inkább művészettörténeti témákban. Győri gimnazistaként elmentem az egyik ottani előadására, amelyen alig voltak öten-hatan. Siralmas kép a néhány betévedt hallgatóval. De bejött e nagy tudású professzor, és csak ámultam. Olyan nagyszerű előadást tartott, mintha ezer okos ember elé lépett volna. Nem keseredett el, nem azzal foglalkozott, hányan hallgatják, lelkesen beszélt, és a tudása legjavát nyújtotta. Ez igazán kivételes alkalom volt, amely megerősítette az elhatározásom, hogy művészi pályára kell mennem.

Végignézve eddigi pályafutásán, gondolatban sorra véve Budapesten és az ország számos vidéki városában, kis- és nagy településén található, félszáznál már jóval több nagyszabású munkáját, melyeket tekinti fő műveinek, amelyek érzelmi-emberi vagy alkotói szempontból a legközelebb állnak Önhöz?

– Az ember mindig azt tartja a legfontosabbnak, amin éppen dolgozik. Most természetesen a Mindszentyt. Ha egyet kellene kiemelnem, akkor sorsfordítónak mondanám a pannonhalmi bazilika millenniumi bronzkapuját. Mátyás egykori budai palotájának grandiózus bronzkapujáról olvashattunk, de nem tudjuk, hogyan nézett ki. Az „újkorban” ez volt itthon az első ilyen jellegű megbízás, amit egy pályázat eredményeként nyertem el és óriási kihívásként éltem meg. Hosszú, küzdelmes időszak, de „jó mulatság, férfi munka volt”. Nemcsak a kivitelezés „fizikai” részére, a domborművek mintázására emlékszem szívesen, az arra való készület is nagyon szép volt. Az ágyamnál könyvhalmok vettek körül; úgy keltem és feküdtem, hogy hol ebbe, hol abba lapoztam bele; próbáltam kiegészíteni hiányos műveltségemet. A szobrászok egyébként, ha némi műveltségre szert tesznek, annak köszönhetik, hogy tisztességesen felkészülnek egy-egy feladatra. Mert fontos az adott téma szellemi háttere.
Sokat beszélhetnénk a balatonboglári Teleki-szobromról is. Csak megemlítem, mert közel áll hozzám. Forrongó években született; sok igazságtalan hercehurca volt vele kapcsolatban. De az egy másik történet.

Különleges az Ön számára az idei esztendő. Nemrég nyert végleges elhelyezést a koronázási palástot mintázó bronzalkotása a Várban, az egykori Helyőrségi (Mária Magdolna-) templom alapfalai között. A máriaremetei kegytemplomban pedig egymás mellé került a csallóközi Királyfiakarcsára szánt – azóta ott felállított – Magyarok Nagyasszonya-szobra és a jubileumra elkészülő, egész alakos Mindszenty-szobrának gipszváltozata.
– A Mária-szobrot én ajánlottam föl, mert hálás vagyok annak a kis településnek, Csallóköznek. Boldog gyerekkorom volt ott, a borzalmakkal együtt is. A szülői szeretet ugyanis minden rosszat feledtet. Meghatódva gondolok arra a vidékre, és úgy éreztem, hogy tartozom valamivel. Szerettem volna valahogy jelen lenni ott. Először elzavartak, de végül mégis sikerült adni magamból egy keveset e Mária-szobor által.

És mi a Mindszenty-szobor „előtörténete”?

– Egy pályázatot követően a Magyarországi Mindszenty Alapítvány és a máriaremetei templom plébánosa, Esterházy László kért fel a szobor elkészítésére. Nagy kihívás volt, mert sok olyan Mindszenty-ábrázolást láttam, amellyel nem tudok egyetérteni. Ezeken inkább „külsőséges-külsődleges” jegyek jelennek meg: az áldást osztó kéz, valami gesztus, mozdulat. Én úgy érzem, nem ez a lényeg, hanem legyen nagyon visszafogott, inkább belülről jöjjön minden. A mély humánuma és az ereje. Mondják, hogy Mindszenty szigorú, kemény ember volt. Ugyanakkor láttam a képeken, hogy milyen sugárzó szeretettel fordult az egyszerű emberekhez. Látom az elszántságát, hogy egy kis részt sem engedett az ördög számára. Semennyit. Tudta, hogy egy főpásztornak példát kell mutatnia. Amit a nép nem tud teljesíteni, neki azt is vállalnia kell. Így is, úgy is, akkor is. Nincs az a hatalom, amelyik meg tudná vásárolni. Ezt az elszántságot szerettem volna megjeleníteni.

Röviden összefoglalná a kompozíció lényegét? A szobor ugyanis nem egyszerű portré, a közegének is jelentése, jelentősége van…
– Egy fotó ihletett meg, de nem „naturálisan”. A drapéria sem anyagszerűen jelenik meg, hanem átvitten, jelzésszerűen. A templom főbejárata előtt álló figura felkiáltójellé válik. Ebben is tömöríteni akartam, a natura ugyanis elaprózza a lényeget és eltereli a figyelmet. Ez esetben a posztamens is rendkívül fontos. A szobor nem kubuson áll, hanem egy elnyúló, utat szimbolizáló geometrikus formán, amelynek az eleje letörött. Úgy néz ki, mintha Mindszenty elindulna, de előtte egy borzalmas szakadás keletkezik, és ő erre a törésre tekint. Látja maga előtt a jövőt – és vállalja. Egy fekete gránitlapra vésve ez olvasható: Fidelissimus Pastor, vagy¬is a leghűségesebb pásztor.

Milyen érzésekkel készül a Mindszenty-zarándoklattal egybekötött szeptember 16-ai átadásra, szobormegáldásra?

Izgalommal. Szoktam mondani, hogy egy szobrot nem lehet befejezni, csak abbahagyni. A laikusok számára úgy néz ki, hogy egy alkotás készen van, de én mindig találok rajta valamit, amin kicsit igazítanék. És ez folyik most.

Mindszenty József gondolatai:

„Nem akarunk mást, csak igazságot, szeretetet, békét és egyetértést.”

„Amikor fáradságot érzünk tagjainkban, tegyük le ide a kereszt oltára elé, és ajánljuk fel a leginkább szenvedő magyarokért. A mi szívünk imádsága a szenvedő magyarokért legyen.”
Isten Szolgája Mindszenty József
Máriaremete, 1947. szeptember 14.

„A mai zarándoklat áldozatát odarakjuk a szentmise áldozati tányérjába. Rárakjuk ígéreteinket, hogy hitünkhöz, Egyházunkhoz és hazánkhoz hűek leszünk.”
Isten Szolgája Mindszenty József
Máriaremete, 1946. május 5.

2017. szeptember 16-án, a PBT néhány tagja szabadtéri misén, a máriaremetei Kisboldogasszony Bazilika-Plébánia szentmiséjén vett részt, melyet dr. Erdő Péter bíboros, prímás, érsek celebrált. A szentmiséhez kapcsolódóan Rieger Tibor egészalakos Mindszenty-szobrának megáldására került sor. A szentmise a Kodály Kórus közreműködésével zajlott.

A “Vértanúink-Hitvallóink” XXIII/2, 2017.szeptemberében megjelent számában – Közelkép Mindszenty bíborosról címmel – Rieger Tiborral történő beszélgetést adta közre, mely beszélgetést Kiss Gabriella és Kovács Gergely folytattak le. Az alábbiakban az ő tudósításukról, beszégetésükről adunk teljes híranyagot:
” Nagy megtiszteltetés, hogy Rieger Tibor mester a műteremlakásában, szemet kápráztató alkotások között fogadott bennünket. Az együtt töltött délután alkalmával sokkal többet és mélyebbet tudtunk meg nemcsak a szobrászat lényegéről, hanem emberségünk értékeiről is.
Rieger Tibor művészetének szellemi gyökerei a keresztény hitében húzódnak, szülein kívül a bencés gimnázium biztosította számára életének szilárd alapjait. Pályájának kezdetén jellemző volt rá egyfajta természetes útkeresés, a saját stílus kialakításának igénye. Később rájött arra, hogy nem kell mindenáron ezt keresnie, megjön majd magától. Az egyetlen, ami lényeges, az a lelki-szellemi alapállás. Ezekből a legmélyebb rétegekből kell, hogy kisarjadjon a művészet és ez a letisztult hozzáállás teremti meg az időtállóságot a múló irányzatokkal szemben. A valódi művészetnek ugyanis két fontos jellemzője van: megrendítő erővel rendelkezik, és sosem veszíti el az érvényességét, a mondanivalóját. Nem lehet puszta dekoráció elem, minden esetben valamilyen üzenetet kell hordoznia.
A szobrászatnál bizonyos fokú nehézséget jelent, hogy az elkészült mű jellemzően nem azonnal váltja ki befogadójából az érzelmeket, ellentétben például a zeneművészettel. Egy szobor mindig lassabban hat. Elképzelhető, hogy egy mű akár évszázadokig ott áll ugyanazon a köztéren vagy egy intézményben, és ez idő alatt folyamatosan kell hatnia. Éppen ezért nagyon lényeges a mondanivaló megjelenítésének módja. ” Ahogyan van a hangsúly. Egy figurális szobor nem az arccal vagy valamilyen mozdulattal mond el bármit is, hanem az egész együtt, minden porcikája kell, hogy ugyanazt sugározza, minél egyszerűbben megfogalmazva”.
” A szellem világában van lent és van fent, és nekünk igyekeznünk kell minél feljebb emelkedni, tehát megtisztulni. És erre nincs más példa, mint az evangélium. Az ember a tetteiben legyen a helyén, ne csak a szavaiban.” A máriaremetei Mindszenty-szobor alkotója ennek hiteles példáját látja a hitvalló bíboros személyében: ” Egy igazi főpásztor volt ő, abszolút megvásárolhatatlan. Ezt tudta róla nagyon jól a nyilas és a kommunista rendszer, ezért mindkettőben meghurcolták. De ez is az ő példamutatása, hogy az ördögnek soha nem engedhetjük meg, hogy egy kicsit is betegye a patáját az ajtón. Ennyi idő után most már teljesen világos, hogy a bíboros útja helyes volt, mert neki példát kellett mutatni, és ezt ő felvállalta. Nyilvánvaló, hogy ezt egy egész nép nem tudja követni, de példaként ott van előttünk, és kell, hogy a jövőben is ott legyen. Erős hit, egy nemzet számára ez a legnagyobb erő. Napjainkban sokan csak a jólétben bíznak, pedig szellemi alapok nélkül, ahogy egy embernek, egy népnek is vége van. Ez a történelem és minden nagy nép és kultúra felemelkedésének és bukásának nagy tanulsága.”
Rieger Tibor kritikus szemmel nézte, elemezte más alkotók Mindszenty-szobrait is, ” mert nem volt könnyű a feladat. Idegenkedtem attól, hogy külsődleges mozdulatokkal mondjak el bármit, ez ugyanis nem egy portészobor. Igyekeztem azt a személyes mondanivalót minél egyszerűbben megformálni, amiről beszéltem. A legfontosabb az volt számomra, hogy az ő szellemi alapállása jelenjen meg rajta. Ennek kell megjelennie egy műben, nem az, hogy hogy néz ki egy fotón, hogy mozog, vagy milyen gesztusai vannak, ez mindig másodrendű ilyen szobrok esetén.”
könnyű megalkotni egy szentet ábrázoló szobrot, ábrázolni egy bibliai jelenetet, erre egy nem hívő művész is képes. Az igazi szakrális mű valamiképpen Isten és ember közös alkotása. Az Istenhez való kapcsolódás hiányában az alkotás díszletté válhat és elveszítheti legfontosabb tulajdonságait. Természetesen az alkotói folyamat ettől függetlenül igen nehéz és sokféle, akárcsak minden más összetettebb emberi tevékenység. A művész olykor szenved, vívódik, máskor viszont a lelki szemei előtt minden nagyon hamar letisztul, kialakul. A máriaremetei Mindszenty-szobor egy hosszú belső reflexió kiérlelt eredménye, melyben nagyon érzékelhetően jelen van az alkotóművésznek is a teljes személyisége.
Rieger Tibor otthonában átélhettünk egyfajta jó nekünk itt lenni érzést, és ahogy alakult a Mindszenty-szobr mintázása, egyre biztosabbá vált számunkra, hogy hasonló érzése lesz majd mindazoknak, akik az elkészült szobor köré gyűlnek.”

„Emberé a munka, Istené az áldás!”