Az Aradi tizenhárom – Királyfiakarcsa, 2013. október 6.

Gondolkodási időt kértem Erdős Pétertől, mielőtt elfogadtam volna a megtisztelő felkérést. Ugyanis legnagyobb lányom éppen ezen a napon született, s nem tudtam, mikor ünnepli őt a család. Azért osztom meg ezt önökkel, hogy jelezzem, hogy minden bánat mellett ott az öröm, a rossz mellett a szép és a jó: az egy nemzet életében 164 évvel ezelőtt a legnagyobb gyász napja volt, s azóta is lehajtott fejjel emlékezünk meg róla, az 33 éve egy család és egy baráti, ismerősi kör életében a legnagyobb örömé lett. Amikor édesanyám temetésére készültünk, január 6-i napot javasolta a temetési vállalkozó. Kisfiam születésnapja volt ez, de azt mondtam, ez éppen így lesz jó: legyen ott a vigasz fénye, amikor édesanyámat örök nyugalomra helyezzük.

Az aradi tizenhárom vagy mondhatunk 17 mártírt is, akiknek halála ugyancsak Aradhoz kötődik néhány hónap eltéréssel, félelemmel töltötte el azt a rendszert is, amelyben én felnőttem. Tudtunk éppen Aradról – természetesen, de az iskolában különösebben nem erőltették: sosem kellett például megtanulnunk nevüket. Hogy miért nem? Kaciány Géza: Magyar vértanúk könyvében találtam rá magyarázatot, bár a szintén aradi származású szerző még nem ismerhette a szocializmus örömei. Ezt írja:
„A zsarnokság egyetlen igazi szövetségese a butaság, ezért butít a zsarnokság, hogy saját uralmát biztosíthassa.” De biztosan van legalább még egy oka, mégpedig az, hogy a tisztelgés nemzeti nagyjaink előtt, a közös könny, a közös öröm, közösséget teremt, a közösség pedig nagy erő. Veszélyesen nagy erő lehet! Ilyen nagy erőt rejlik a külhoni magyarság szerveződéseiben is. Nem véletlen, hogy itt, a Felvidéken is hatalmas erőkkel igyekeztek bezárni a magyar iskolákat, hogy megszüntessék a magyarul tanulás, a magyarnak maradás és egyben a közösség megmaradásának lehetőségét. A magyar iskolák megmaradásáért azonban küzdelem indult. Duray Miklós – tudjuk – , a börtönt is vállalta. Hétköznapi hősök egész sora született, akik a maguk módján, s a maguk közösségében vívták harcukat.
A napokban részt vettem egy autóbusz kiránduláson a 15. Emese Udvarházi Napok keretében, amely során végigjártuk a Kultúráért és Turizmusért Társulás tagjait, jártunk Dunamocson, Izsán, Hetényben, Bényben, Szőgyénben, Farnadon, Búcson és bónuszként Kéménden, ahol Csuka Mária egykori tanítónő tájházát néztük meg, évtizedek gyűjtőmunkája eredményeként. Marika elmesélte, hogy küzdöttek meg 1972-ben iskolájukért, amikor azt a nyári szünet iskola-csendjét kihasználva próbálták elvenni a magyar közösségtől. Szívósan ellenálltak – s íme, ma is van magyar iskolájuk. A farnadi tájház népviseletét nézegetve örömmel kiáltott föl egy hölgy: Nicsak, pont olyan, mint nagyanyámé. Pár éve ki akartam dobni, de meggondoltam magam, hiszen olyan szép volt. De jó, hogy megőriztem, hiszen éppen ilyen! S ha már megmarad a népviselet, miért ne vennék föl, miért ne alakulnának népdal- és néptánckörök, s azzal miért ne mennének fellépni oly sokak örömére, maguk gyönyörűségére, és magyarságuk megőrzésére. A híressé vált búcsi népviseletes babák gyűjteménye is így született: fel kellett öltöztetni a csupasz babákat, és ha a szomszéd falunak van már babacsaládja, mi sem lehetünk rosszabbak, készítsük el a magunkét is – és mindez a magyar iskoláért folytatott küzdelem jegyében.
Nem kalandoztam el az aradi tizenháromtól vagy éppen tizenhéttől: ők a magyar történelem hősei, az általam említettek pedig a hétköznapok hősei, akikre szintén szüksége van a közösségnek.
S hogy miért fontos magyarságunk megőrzése, a kérdés talán éppen ezen a napon a legizgalmasabb, hiszen azok a hősök, akik meghaltak a magyar szabadságért, a magyar alkotmányos rend megteremtéséért – többen nem voltak magyarok, illetve nem születtek magyarnak.
Barabás Miklós jól ismert litográfiája szerint haladva:
Knézic Károly horvát származású volt, de magyar édesanyával,
Nagysándor József Nagyváradon született,
Damjanich János szerb nemzetiségű volt, vagyontalan családból származott,
Aulich Lajos Pozsonyban született német anyanyelvű polgári családban,
Lahner György a Túróc megyei Necpálon született, német polgári családból,
Poeltenberg Ernő Gazdag osztrák szülők gyermekeként született Bécsben,
Leiningen-Westerburg Károly Hessen nagyhercegségben született, olyan család gyermekeként, amelynek több tagja is katonaként szolgált,
Török Ignác kisbirtokos magyar nemesi családból származott, Gödöllőn született,
Vécsey Károly (egyik nővére udvarhölgyként Ferenc József egyik nevelője volt), Pesten látta meg a napvilágot főnemesi család sarjaként,
Kiss Ernő Gazdag, örmény eredetű családban született Temesvárott,
Schweidel József Zomboron született, tanítója a híres Simonyi Óbester volt,
Dessewffy Arisztid Abaúj vármegyében, Csákányban született jómódú, magyar, evangélikus család tagjaként,
Lázár Vilmos örmény származású magyar nemesi családban született Nagybecskereken.
És ha már tizenhetet emlegettem:
Ormai Norbertet még augusztusban végezték ki Aradon, ő morvaországi német arisztokrata családban született.
A tizenötödik vértanú, Kazinczy Lajos, Kazinczy Ferenc és felesége, gróf Török Sophie legkisebb fia, Széphalom szülötte.
A tizenhatodik vértanú, Ludwig Hauk osztrák volt, Bécsben született, s a bécsi forradalomban való résztvételéért már korábban 20 év fogságra ítélték.
Tizenhetedikként szokták említeni Lenkey Jánost, akinek eszét vette a tragédia, ezért nem végezték ki az osztrákok. Haynaut szoktuk okolni a vérengzésért elfelejtve, hogy ő csak Ferenc József császár akaratát hajtotta végre meghosszabbított kezeként. Róla mégis a jóságos császár képe él, míg Haynaut illeti gyűlöletünk.
Az aradi vértanúk valamennyien a császári hadseregben szolgáltak, vitték is „valamire” a ranglétrán, többségükben nem is voltak magyar származásúak, mégis a magyar nemzet ügye mellé álltak. Miért vajon? Hiszen, hogy azért, mert több ezer éves történelmünkkel bizonyítottuk, hogy kiváló nemzet vagyunk, akik képesek voltak egy erős és a különböző népeket magába ölelő birodalmat teremteni. Akik ma is olyan értékek hordozói, amelyek félelmet keltenek a pénz korlátlan hatalmát hirdető világban. Nem véletlen, hogy az Európai Unióban ma is szembe menetelünk a többséggel, amikor vezetőink merik a bankok korlátlan hatalmát megtépázni, mernek rezsicsökkentést hirdetni megnyirbálva az idegen tulajdonú közüzemi cégek bevételét, merik támogatni a külhoniak autonómia-törekvéseit mondván, hogy ami jár Tirolban, járjon Erdélyben is! Mernek nemzetben gondolkodni, amelynek határai messze túlnyúlnak a közigazgatási határokon. Mernek állampolgárságot és egyéb támogatást ígérni és nyújtani határon túl élő nemzettársaiknak.
Az imént felsoroltam az aradi mártírok születési, származási helyét. A gyászos népszavazás után jelent meg egy plakát, amelyen nagyon szemléletesen kihagyták a határon túl születettek képét, jelezve, hogy a többség elutasította az ő magyarságukat. Alig maradt kép a plakáton jelezve e szavazás eredményének képtelenségét, felfoghatatlanságát. Milyen jó, hogy ez már a múlt, hogy félmillió magyar igényelhette a magyar állampolgárságot, s közülük 340 ezernél többen már le is tehették az állampolgársági esküt. Itt, a Felvidéken persze nem könnyű a helyzet, nem véletlenül vonultak utcára nemrégiben Kassán is, a zuhogó esőben. De szerencsére vannak Tamás Ilonka nénik, akinek még százévesen is van erejük jogaikért küzdeni, akit szlovák állampolgárságától megfoszthattak, de bátorságától nem. És itt vannak az én hétköznapi hőseim, az az ötven pedagógus, akik önszántukból járnak szombatonként a határon túli településekre, hogy segítsenek a szórványban élőknek magyarságuk megőrzésében a Vasárnapi Iskola Alapítvány keretében.
És van Erdős Péterünk, aki a Petőfi Baráti Kör élén összetartja és építi a királyfiakarcsai közösséget, és a csallóközi térségben is visszhangot keltő munkát végez.
Emlékezzünk az aradi mártírokra, gondoljunk hálával hétköznapi hőseinkre, támogassuk őket küzdelmeinkben, hogy nyugodtan hajthassuk esténként álomra fejünket!
Benkei Ildikó