„ Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel.
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.“
/ Petőfi /

Azt mondják, hogy a mulandóság ősidők óta foglalkoztatja az emberiséget. Ha a természetben bárhová nézünk, bárhová lépünk, mindenhol találkozunk a múlandósággal: egy –egy lehullott falevél, elhervadt virág vagy leesett madárka képében. Az emberi élet olyan, mint egy gyertyaszál, amely előbb –utóbb elég. Mégis, mikor rossz hírt hallunk, összetörten állunk a hír hallatára. Ez történt akkor is, mikor Páder Rezső a pénzesgyőri Baráti Kör titkára telefonon értesített bennünket felesége, Gyöngyike haláláról.
Diákkorunkban lelkesen szavaltuk: Petőfi Sándor Szeptember végén c. versét:
„ Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zölddel a nyárfa az ablak előtt.
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.“
Gyermekkorunkban, a diákéveink alatt e vers mondása közben inkább a nyíló virágokra és a zölddelő nyárfákra gondoltunk és nem tudatosítottuk a téli világot, a fehér szemfedőt.
A gyászoló család mellett, a pénzesgyőri Baráti Kör tagsága mellett a királyfiakarcsai Petőfi Baráti Társulás vezetősége és tagsága is osztozik a család fájdalmában. Gyöngyike halálhíre mindnyájunkat megrendítette, nehéz elfogadni a szomorú hírt. Részben neki is köszönhetjük a testvérkapcsolatunk létezését. Mindig áradt belőle a tenniakarás, a jóság és a szeretet. Nagy űrt hagyott mindannyiunk lelkében, szívében.
Jókai Mór üzenete: / az ő Füveskönyvéből egy idézet:/
„ Ami bennem lélek, veletek megy,
Ott fog köztetek lenni mindig.
Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak,
Megtalálsz a falevélben, mikor lehull:
Meghallasz az esti harangszóban,
Mikor elenyészik.
S mikor megemlékezel rólam,
Mindig arccal szemközt fogok veled állani.“

Gyöngyike, míg éltél szerettünk,
Míg élünk nem feledünk.
Emléked örökké él!

„ Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt:
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi utakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A lélek él: találkozunk!
/Arany János /

2013. március 11-i „NAPLÓ “ /helyi napilap/ számában jelent meg László Zoltánné Marika /a pénzesgyőri Baráti Kör tagja / cikke, melyet Páder Rezsőné Gyöngyi emlékére írt:
„ Elmentél. Pénzesgyőr tanár nénije voltál. Évtizedekig tanítottad a falu apraja-
nagyját. Fáradt szíved nem bírta tovább a harcot, feladta. Amikor megtudtuk,
hogy eltávoztál közülünk, nagyon megrendített bennünket. Hogy lehet? Hisz
szilveszterkor még együtt voltunk a pénzesgyőri kultúrházban, megszervezted
száz főre az összejövetelt és megvártad, míg mindenki elmegy, mint mindig. Te
voltál az, aki 22 éven át a férjeddel, családoddal együtt intézted a baráti kör
ügyes-bajos dolgait, a tagság legnagyobb megelégedésére. Az utolsó éveidben
betegen, a háttérből irányítottad a kirándulásokat és az összejöveteleinket.
Hosszú éveken keresztül csodálatos napokat éltünk meg együtt, például amikor
a Tátra legmagasabb hegyét vagy a Kékestetőt másztuk meg. Te
kezdeményezted utazásaink alatt, hogy nagyokat énekeljünk az autóbuszon
szlovákiai barátainkkal, németországi tagtársainkkal a lovasi csárdában vagy
épp egy prági hotel folyosóján a földön ülve. Sok szép pillanat volt. Köszönjük!
Búcsúzunk tőled, mindig szeretettel fogunk rád emlékezni, szívünkben örökké
élni fogsz. Nyugodj békében!“
/ Pénzesgyőri Baráti Kör tagjai /

Picasa web album