Királyfiakarcsán augusztus 20-án, a Petőfi Baráti Társulás szervezésében, a helyi kultúrházban az államalapító királyunkra, a keresztény magyar államalapításra és az új kenyér ünnepére került sor.
Az üdvözlő köszöntések után a felvezetőben elhangzott, hogy Szent Istvántól királytól kapott hitet fontos, hogy továbbadjuk a gyerekeinknek, az unokáknak, hiszen az együttélésünk legfontosabb keretei a család, a hit és a szeretet.
A kultúrműsort a kárpátaljai BorzsaVári népi zenekar biztosította. A zenekart a Kovács család alkotja, ahol a szülők mellett mind a négy gyermek zenél. A BorzsaVári zenekarnak ez év elején a Kárpátaljai Kultúrkaraván segítségével sikerült megjelentetnie első „Keresem az álmot“ című CD-jét.
Autentikus zenét játszanak. Mély átélés és hitelesség jellemezte valamennyi produkciójukat. A népdalok, a népzenei énekek, a megzenésített versek éneklése mellett a repertoárjukban zsoltárok és keresztény énekek is szerepeltek. Az előadásukat a lelkes közönség vastapssal jutalmazta.
A szívet és lelket melengető koncert után a megemlékező ünnepi beszéd hangzott el, Deák Ernő történész, író, a Bécsi Napló főszerkesztőjének tolmácsolásában. Deák Ernő neve nem ismeretlen a nagyvilág magyarsága körében, aki korát meghazudtolva ma is aktívan dolgozik és alkot. Az ünnepi beszéde figyelemreméltó, meghatározó és kiemelkedő volt.
Alább teljes terjedelemben közöljük: A szlovák származású Csaplovics Jánostól származik a szállóigévé vált meghatározás: Magyarország Európa kicsiben. Megállapítását a 19. század első évtizedeinek népességi viszonyaiból szűrte le, felvázolva, hányfajta nép alkotta a magyar királyság lakosságát. Az évszázadok folyamán kialakult viszonyok azt jelentették, hogy egyik nép – mai értelemben nemzetiség – sem érezte magát kirekesztettnek, idegennek. Valamennyinek jussa volt az országhoz.
Aztán a reformkorban szárnyra kapott a nemzetiségi kérdés, s a hovatartozás jogát kezdték a nyelvkérdéshez mérni, mígnem előtérbe kerül azon nézet, hogy a sokszínűség helyett egyszínűségre kell törekedni, egy országon belül zavaró, ha a lakott területen belül az uralkodó politikai nemzet mellett mások is lehetnek mérvadók, mert csak a magyar lehet az erős ország biztosítéka.
Még utólag is aligha lehet megállapítani, vajon az ebből származó végzetes ellentétek helyett kínálkozott-e olyan megoldás, ami az évszázados együttélés politikai programmá avatásával biztosította volna a sokszínűséget egy országon belül? Egyáltalán volt-e elképzelés arra vonatkozólag, ami lehetségessé tette volna nyelvek és kultúrák egymásmellettiségét egy államon belül? Talán túlhaladottnak tűnik ennek a kérdésnek feszegetése, pedig az azóta eltelt két évszázad változásaiból okulva, nagyon is szembe kell néznünk azzal a kérdéskörrel, hova vezet nyelvek és kultúrák uniformizálása (beolvasztása), helyhez kötése – úgy is fogalmazhatnánk kizárólagossága – egy-egy bizonyos területen belül? Pedig a mindennapi gyakorlat azt mutatja, hogy embertömegek cserélnek hazát, akár vándormunkásként új társadalmi közegben keresik boldogulásukat. Vajon a helyváltoztatás olyanfajta amputációval jár-e, ami feleslegessé, mi több, zavaróvá teszi az átörökölt nyelv és kultúra továbbvitelét?
A mindennapi gyakorlat természetesen minden téren érinti az ütközés kérdését, aminek kezelése a vagy-vagy helyett az és alternativáját veti fel. Akarva akaratlanul felmerül a devalváció feltételezése, amennyiben a többség-kisebbség viszonylatában elértéktelenedik az utóbbinak egész életvitele.
Különösen a mai napra való tekintettel nem árt visszanyúlni a kezdetekhez, gyökerekhez. Anonymus még ha nagyban korának viszonyait örökítette is meg Gestájában, tény hogy a 12. század végén is élt az egymásmellettiség, vagy legalábbis annak emlékezete. Műve 46. fejezetében leírja Árpád fejedelem örömét Attila városa (a római Aquincum) meglelése fölött.
„Bőségesen és pompásan éltek valamennyi hozzájuk jött vendéggel egyetemben. Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokokat adományozott. Ennek hallatára még több vendég tódult hozzá, és ujjongva vele mulatott.“
A sarkalatos idézet olyan szokást vetít elénk, aminek nyoma maradt Szent István fiának írt Intelemeiben, Mire is figyelmeztette a király a fiát? Arra, hogy becsülje meg a vendégeket,
2. § Mert a mint különb-különbféle tartományok széléről jőnek a vendégek, különb-különbféle szót és szokásokat, fegyvert és tudományt hoznak magokkal, ami mind a király udvarát ékesíti és teszi nagyságosabbá, és igen megrettenti az idegeneknek magahitt szívöket.
3.§ Lám, gyönge és töredékeny az egynyelvű és egyerkölcsű ország.
Az 1013 körül keletkezett Intelmeket sokan nyugati „csempészárunak“ minősítik, úgy állítva be, hogy a Nyugatról érkezett jövevények előjogait alapozták meg. Éppenséggel nem, hiszen a felhozott példa éppen amellett szól, hogy a nomád társadalom sajátossága volt a kölcsönös befogadás, keveredés. Mi, magyarok nagyban ennek köszönhetjük nemzetünk kialakulását és felvirágzását.
Tévelygések és tragédiák után mi sem természetesebb, mint visszatérni a gyökerekhez, az évszázadokon át bevált premisszákhoz. Tudjuk ugyanis, mi következett az elkülönülésből, szétválásból, amit a kisajátítás mentalitása előzött meg. Mindamellett az új államiságra szert tett nemzetiségeknek a magyar nacionalizmus kárhoztatása mellett, vagy ellenében meg kellett volna mutatniuk, hogy tanultak a múltból. Tanultak ugyan, de nem okultak, hiszen a magyar gyakorlat átültetésével, sőt, túltenyésztésével a magyarok ellen fordulva ugyanúgy folytatták „nemzetépítő“ törekvéseiket, ahogyan azt a magyaroktól eltanulták. Kérdezhetjük viszont, milyen jogon ítélték el azt, amit továbbfejlesztve a saját nacionalista politikájukat előtérbe helyezve nemzetállamokként léptek fel és cselekedtek. Pedig nagyon is jól jött volna példásan bizonyítani, hogy ők bizony különbek, mert igazságosabbak.
Amikor mármost a régmúltat emlegetjük, nekik, hozzájuk is szól a történelmi lecke. Gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy sajátságos közép-európai alapokra kell helyeznünk az egymássali élést. Gyalázatos dolog, amikor egymás ellen külső hatalmakra támaszkodunk, amiknek a legkisebb érdeke sem fűződik ahhoz, hogy térségünk valamennyi népének közös hazája legyen. Pedig József Attila klasszikussá vált megfogalmazásában: rendezni kell végre közös dolgainkat. Ezen a téren korántsem célravezető a bűnbakkeresés, még kevésbé az önsajnálkozás. Meg kell végre tanulnunk egyenes gerinccel járni, olyan emberekként, akik kiállnak azon jogaikért, amik megilletik őket. Ezen túlmenően nem csupán önmaguknak, de valamennyi polgártársuknak segítségére vannak az egyenjogúság biztosítása terén.
Ezek után mi a teendő? Nem elvont fogalmakra és tájakra gondolok, hanem tényleges emberi közösségekre, amiknek mindennapi gondjaik mellett meg kell küzdeniük azzal a tehertételnek vélt „járulékkal“, hogy megőrizzék eredeti mivoltukat, olyan környezetben, ami nem követi a másság elvét, s ezért ha másként nem, egyre másra az idegenség, gyökértelenség érzetét plántálja beléjük. A megszokásra gondolva hovatovább természetes, hogy – Vörösmarty szavaival „szertenézett s nem lelé honját a hazában“. Fárasztó, sőt, kimerítő életvitel ez, ami végül is a ráhagyatkozásra épít, vagyis nem tesz semmit ellene. Amikor nemzettársaink felé érvényes a példamutatás, mi sem természetesebb, mint a ragaszkodás. Nem passzív, hanem aktív, cselekvő módon. Segíts magadon, s Isten is megsegít, tartja a mondás. Túlméretezett minden olyan elvárás, amely elsősorban külső segítségben keres megoldást. Mi pedig csak akkor állhatjuk a sarat, ha összetartó, életképes életvitelre rendezkedünk be: önellátó módon. Olyan életmódra, amelynek középpontja a család. Személyesen szerep- és felelősségvállalás, ami a biológiai lét fenntartására épít. A gyermekvállalást nem lehet másoktól elvárni, vagy másokra hárítani. Jövőnk elsősorban azon áll vagy bukik, lesznek-e, akik holnap is belakják a hazát jelentő házat, otthont. Aztán legfőbb ideje, hogy tanuljunk egymástól. Valamikor régen szokásban volt a gyermekcsere. Mi lenne, ha szlovák gyerekek magyar faluban tanulnák a nyelvet és népi kultúrát, ide értve a szokásokat is. Természetesen ez fordítva is áll. Így közvetlen a helyszíneken ismernénk meg egymást, ami a kölcsönös megértés és megbecsülés záloga. Így válhatnánk a helyi elszigeteltségből kitörve igazi közép-európaiakká. Ha elfogadjuk Szent István Intelmeit, tudható, hogy az egynyelvűség befelé fordít, míg a többnyelvűség, a szokások sokasága gazdaggá tesz. Nekünk, magyaroknak jó példával kell elöljárnunk, biztatva szlovák vagy másnyelvű embertársainkat is: ne szigetelődjünk el egymástól, hanem nyíljunk meg, fogadjuk el egymást másságunkban eltérő nyelveinkkel és szokásainkkal, végsőfokon a hitvány egymásellenesség helyébe tanuljuk és véssük tudatunkba: egymásért vagyunk, egymás javát akarjuk és szolgáljuk.
Végül még egy. A felvidék szülöttje, Balassi Bálint hagyta ránk a Végek dicséretében: „emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak“. Mai végvári helyzetünkben kikre is gondolnánk másokra, ha nem a pedagógusokra? Ők szellemi létünk hordozói, kivetítői. Atlaszok, akik vállukon tartják jövőnket. Ne hagyjuk őket, mint templomainkat sem: hit és tudás jövőnk záloga, hiszen tudhatjuk, hegyeket mozdít el az erős hit, nekünk pedig sorsunkból adódóan nem kisebb a feladatunk minthogy pallérozzuk az előítéletek, de ugyanúgy a kishitűség hegyeit. Nyissunk és mutassunk távlatokat.
A beszéd elhangzása után Nagy Dániel – örökös tag elismerésben részesült. A méltatás után a program Dienes Attila szobrászművész alkotásánál, a Szent István szobornál folytatódott tovább. Az ünnep kihagyhatatlan része a kenyéráldás. A nemzeti színű szalaggal átkötött kenyeret Balogh Károly plébános áldotta meg. Az ünnepély az önkormányzatok, szervezetek és intézmények koszorúzásával és a Himnusz közös énekével zárult.
